|
|
„a
pszichológus válaszol” rovat
|
|
|
|
Tisztelt
Doktor Úr! Én egy 22
éves lány vagyok, és van egy nagy problémám, ami miatt már 1 éve küszködök és
nem találom a megoldást. Volt egy barátom, akivel pár hónapig voltam együtt,
és erőszakos volt velem szexuális téren. Nem szedtem fogamzásgátlót, ő meg
nem szerette óvszerrel az együttlétet. Egyszer olyan erőszakos volt, hogy nem
védekeztünk sehogy. Nagy bajom lett belőle, mert teherbe estem. Nem lettem
volna képes megszülni az ő gyerekét, megundorodtam tőle, ezért a választásom
az abortuszra esett, de nagyon mély sebeket okozott bennem. Nem bírtam egy
férfit sem közel engedni magamhoz. Nem éreztem nőnek magam. Egyszerűen nem tudok
túllépni a történteken, és azóta egyáltalán nem
kívánom a szexet. Volt hogy közel kerültem valakihez, nagyon vonzódtam hozzá,
megpróbáltam lefeküdni vele, de nem sikerült. Először is fájt, másodszor
egyáltalán nem élveztem, pedig előtte úgy éreztem, akarom én is. Nem tudom,
mit tegyek. Teljesen tönkrementem lelkileg ettől. Nem tudok közel engedni
senkit, nem tudok szerelmes lenni. Jelenleg van egy párom, akivel együtt nőttem
fel, nagyon jó barátok voltunk, ő mindvégig szerelmes volt belém, és két
hónapja úgy döntöttem megpróbálok vele párkapcsolatba lenni. Mindent tud
rólam, és türelmes, azt mondja neki nem a szex a lényeg! Voltunk együtt, de
nem volt igazán jó nekem. De így nem hiszem, hogy működni fog egy párkapcsolat.
Az érzelmeim is iránta zavarosak, sokszor inkább egyedül lennék, mint vele, de
nem benne van a hiba, hanem bennem. Nem szeretném megbántani. Mit tegyek? Kedves
Levélíró! Ami
Önnel történt abban a pár hónapos kapcsolatban az utána következő abortusszal
és az azt követő érzelmekkel együtt, az egy súlyos trauma, amit még a mai
napig nem tudott feldolgozni magában. Emiatt jelenleg még nem tudja elengedni
magát szex közben, és élvezni annak az örömeit. A rendszeres pszichoterápia
elősegítheti az érzések feldolgozását és a visszatérést az örömteli szexuális
élethez. Javaslom, hogy ebből a célból forduljon olyan pszichológushoz vagy
pszichiáterhez, akiben megbízik. Üdvözlettel: Tisztelt
Irtzl Károly! Érdekes
helyzetet szült az élet! Nyáron megismerkedtem egy férfival, aki igaz, nős
(ősszel lesz a bontóper), de már külön élt feleségétől. Amikor a feleség az
új kapcsolatról tudomást szerzett, elkezdett ismét "érdeklődni" a
férje után. Bár októberben megszakadt köztük az életközösség, fejébe vette,
hogy próbálják meg újra, külön fedél alatt élve. A férj beszámolt neki a
velem való új kapcsolatáról, és kijelentette, hogy nem kívánja vele folytatni
a közös életet. A feleség először szép szóval, majd sírással, később
veszekedéssel reagált. Mára a dolgok odáig fajultak, hogy a férje életét
minden szinten lehetetlenné teszi, és azt mondja, ez így lesz, míg nem kap
egy utolsó esélyt. Sajnos ez nem légből-kapott ötlet, beosztásánál fogva
befolyásolni tudja férje munkahelyi beosztását. Szépen szisztematikusan
elkezdte ellehetetleníteni a munkahelyén. A férj már mindennel próbálkozott,
de nem vezetett eredményre. Végső kétségbeesésében úgy döntött, időlegesen
megszakítja velem a kapcsolatot, és megpróbálja elhitetni a feleséggel, hogy
kapott még egy esélyt. Szerintem ez elhibázott lépés volt, mert lehetünk
bármennyire összeillők, nem hiszem, hogy elég erős lesz a mi új kapcsolatunk
ehhez a színjátékhoz. Kérdéseim a
következők: Mit kellene a
páromnak tenni ahhoz, hogy a felesége megértse, hogy vége mindennek, és ne tegye
többé lehetetlenné a férjét a közös munkahelyükön? Másodlagosan mit tanácsol,
mivel tudom átvészelni ezt a számomra is nagyon kínos szituációt, hogyan
tudom megőrizni a szerelmünket Kedves
Levélíró! Szerintem
sem volt jó ötlet a párja részéről elkezdeni ezt a színjátékot. Ha ennyire
kiszolgáltatott helyzetben van a munkahelyén, akkor meglátásom szerint jobb
lenne, ha ott tudná hagyni azt az állást, és tudna máshol munkát keresni, ugyanis
vannak helyzetek, amikor választani kell a kényelmes élet és a tisztesség
között. Úgy gondolom, hogy nem tisztességes a párja részéről az sem, hogy a
talonban tartja és várakoztatja magát, ezért azt javaslom, hogy ha ő nem akar
találkozni magával, akkor Ön is tekintse úgy, hogy egyelőre úgy néz ki, hogy ennek
a kapcsolatnak vége lett, azt pedig, hogy a jövő mit hozhat - akár vele, akár
mással maga számára - sosem lehet tudni előre. Üdvözlettel: Tisztelt Doktor
Úr! Nekem egy
egészen nagy problémám volna, amivel kapcsolatban tanácsot szeretnék kérni. Már egészen
kis koromban voltak fóbiáim, illetve kényszerbetegséghez hasonló tüneteim, de
az orvosok azt mondták, hogy majd kinövöm. Ez jól is
hangzott volna, ha tényleg így van, de nem így lett. Most már egészen
elviselhetetlen néha, hiszen amikor befurakszik egy-egy gondolat az agyamba,
akkor szabályos félelmeim vannak. Pl.: Hogy valakinek baja történik, vagy
hogy ártok nekik (remélem nem) a rossz gondolataimmal meg rossz kívánságokkal,
amiket talán nem is tudatosan hozok létre. Mégis, amikor ez megtörténik,
utána "foglalkoznom kell" vele, hogy valamilyen mértékben
semlegesítsem. Akkor egy ideig elvagyok, de aztán újra kezdődik
előröl. Aztán
olvastam arról is, hogy, ha a gyógyszer nem használ, még mindig jön az
elektrosokk vagy a műtét. Annak ellenére, hogy a kényszerbetegség elvileg nem
őrület, csak zavar. Azt szeretném megkérdezni, hogy Ön mit gondol, a
"sima" terápiás módszerekkel, mint pl. a gondolatstop, ki lehet
ebből jönni gyógyszer nélkül is? Vagy semmi esély rá, hogy valaha
meggyógyuljak?
Kedves
Levélíró! Egy
olyan jellegű hozzáállás, hogy „gondolatstop” nem hogy segítene, de hosszú
távon, meglátásom szerint inkább rontana ezen a helyzeten. A pszichoterápia
segíthet abban, hogy fel tudja dolgozni ezeket a gondolatokat, anélkül, hogy
elrontanák az életét. Javaslom, hogy személyesen is kérjen ilyen irányú
segítséget olyan szakembertől, akiben megbízik. Üdvözlettel: Irtzl
Károly Tisztelt
Irtzl Úr! 5 és fél éve
vagyok férjnél, a férjemet 8 éve ismertem meg. Van egy 5 éves gyermekünk.
A férjem 36 éves én 29 vagyok. Kapcsolatunk óriási tűzzel indult,
elképesztően szerelmesek voltunk egymásba. 4 hónappal a megismerkedésünk után
édesapám brutális módon önmaga ellen fordult, öngyilkos lett. Sajnos én
láttam Őt meghalni, s ezek a tragikus emlékek azóta
feldolgozatlanok. Nap mint nap látom magam előtt a
haláltusáját, s ez fizikailag is fájdalmat okoz nekem. A halála után három
héttel a férjem értetlenül nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem
szeretkezek vele. Ezt sajnos azóta sem tudom neki
megbocsátani. Nem értem, hogyan lehet egy ember ennyire tapintatlan a
másikkal szemben, s galád módon egoista. Szexuális életünk megromlását arra
az időpontra datálom. Ezután már soha nem volt a régi. Néha, amikor
megfeledkeztem a külvilágról, amikor valami érthetetlen oknál fogva el tudtam
engedni magam, még tudott jó lenni a szex, de ez mára teljesen elmúlt. A
bajokat tetőzi, hogy két állásom is van, egy főállás, valamint egy sportolói,
ami mindennapos elfoglaltság számomra. Ez annyit jelent, hogy kora reggeltől
estig úton vagyok, rohanok, boltba, oviba, munkába, edzésre megyek. A
háztartásomra, a férjemre, a gyermekemre, és magamra mindösszesen 1 napom van
egy héten. Kiestem a szerepeimből, nem vagyok más csak egy robot, amit reggel
felhúznak, és este szépen lejár. Nem tudok feleség, anya és nő lenni.
Gyakorlatilag a férjem végzi a házimunkát nálunk. Számára is roppant nehéz
ez, és többször bántott azzal, hogy számomra pusztán szórakozás a sportolás. Én pedig halálosan elfáradok, képtelen vagyok akár
veszekedni is, vagy védekezni. Ha itthon vagyok, sztereóban beszélnek hozzám,
mondják a napjaik történéseit, örömüket, bánatukat. Én értő odafigyeléssel
próbálom őket meghallgatni, de nagyon nehéz. Közben ott vagyok én, a saját
igényeim, problémáim. Sajnos arra soha nincs idő. Szexuális életről
gyakorlatilag nem is beszélhetünk, általában két hónapra jut egy együttlét,
ami szánalmas. Se kedvem, se erőm hozzá. Ezt a férjem is észrevette. Nem
vagyok boldog. Úgy érzem nem ért meg senki, nincs akivel erről beszélhetnék,
aki meghallgasson. Hektikus életvitelem miatt baráti kapcsolataimat sajnos
ápolni nem vagyok képes. Egyetlen barátom a férjem volt, de ez is
megváltozott. Szeretem, mint embert, jó társ, de ennyi. Nincs szenvedély a
kapcsolatunkban. Úgy érzem, el kellene egymást engednünk békében, mert ez az
állapot felemészti az összes erőnket. Nem vagyok biztos, hogy képes lennék
ezt rendbe hozni valaha. Annyiszor bántott ok nélkül, hogy nem tudok már
ezeken túllépni. Elfáradtam. Jómagam is segítő vagyok, de így a munkámat sem
tudom effektíven végezni. Depresszió jeleit kezdem mutatni, bezárkóztam a
világomba, és sajnos ott is ragadtam. Emellett megismertem valakit, aki
megérintette a lelkemet, ez az, ami igazán elgondolkodtatott. Ő is
pszichológus, és figyelt rám. Kérdezett és meghallgatott. Mellette éreztem,
hogy van bennem még szenvedély és ez adta meg az utolsó lökést Kedves
Levélíró! Nagyon
nehéz szívvel olvastam a sorait. Az édesapjának az elvesztése egy életre
szóló szörnyű trauma, aminek a feldolgozását tovább nehezíti az a rohanó
életmód, amit folytat. Lelkileg szükség lett volna a lelassulásra, az
átgondolásra, az elmélyedésre egy ilyen tragédia után. Természetesen gyakori,
hogy az emberek a nehezen feldolgozható érzések elől szenvedélyesen a munkába
menekülnek. A párja nem ment át azon a poklon, amin Ön, és ezért nem értette.
A feltételezésem az, hogy nem észlelte magán, hogy Ön mennyire össze van
törve lelkileg, és ez gyakori olyan esetekben, amikor valaki erős akar
maradni. Ez azzal is együtt jár sajnos, hogy hajlamos elhárítani az intimitást jelentő együttlétet, mert az automatikusan
váltja ki az érzelmek felerősödését, és az elgyengülést. Az apja viselkedése
miatti sértettsége talán összekeveredett azzal a sértettséggel, amit a párja
értetlensége miatt érzett. Feltételezhetően azért nem tudta neki azóta sem megbocsátani ezt a figyelmetlenséget, mert
tulajdonképpen elsősorban az apjának nem tudja megbocsátani azt, hogy olyan
mértékig érzéketlen és egoista volt. Úgy
gondolom, nagyon nagyon fontos lenne, hogy le tudja lassítani a pörgő életét,
hogy több ideje legyen az érzelmeivel foglalkozni. És próbálja meg mindezeket
a fájdalmakat intim beszélgetések során a párjával együtt megbeszélni. Nem
igaz az, amit mondanak ilyenkor, hogy „majd az idő mindent megold”! Amit nem
dolgozunk fel, nem teszünk rendbe, nem választunk szét, az egész addig úgy
marad, amíg nem szánunk időt arra, hogy foglalkozzunk vele. Tisztelt
Károly! Én egy 16
éves lány vagyok. Mióta az eszemet tudom, orvos akarok lenni, és most, hogy
már nagyobb lettem, az egyik barátnőm rávett, hogy ne csak tanuljak, hanem
menjek el vele bulizni, és az h elmegyek szórakozni
és más ruhában járok tetszik, mert eddig én egy nagyon visszafogott,
rendmániás, és talán túlságosan segítőkész lány voltam, amit sokan
kihasználtak, de tartanom kell magam az álmomhoz. Viszont az iskola sok
stresszel jár, hiszen egy igen erős gimnáziumba járok. Sokat várok el
magamtól, de semmire sincs időm. Régen táncoltam, és gitároztam, most mind a
kettő tanulását abba hagytam, és nem igaz, h az embernek arra van ideje,
amire akar szakítani, mert én vidéki vagyok, ezért minden nap sok időmet
elvesz az utazás. Szeretném a két énemet összeegyeztetni, de nem sikerül. Kérem,
segítsen! Kedves
Levélíró! Igen,
a lazulást és a kötelességeket nagyon nehéz összeegyeztetni. A lazulásra való
képesség is fontos, és a kötelességtudat is fontos az életben. Nekem
is ismerős ez a probléma, hogy nagyon nehéz a választás főleg középiskolás
koromból, és még jobban az egyetemi vizsgaidőszakokból! De higgye el nekem,
hogy nem marad le semmiről, mert az iskolapadból fokozatosan kikerülve a
későbbiek során egyre inkább alkalma lesz arra, hogy szabadabban élhessen. A tanulás pedig a későbbi lehetőségek alapja lesz Üdvözlettel: Tisztelt
Irtzl Károly! 22 éves fiú
vagyok. A problémám pedig az Édesapámmal lenne.
Rajta kívül még Édesanyám és apai Nagymamám él velünk. Mostanában egyre
többször vannak nálunk elég durva családi veszekedések, amit mindig Édesapám
kezdeményez. A durva alatt azt értem, hogy Édesanyámat többbször megütötte
már, egyszer az autóban is aminek eredményeképpen
majdnem balesetet szenvedtünk. Ilyen veszekedésekre kb. félévente
kerül sor és eddig 3-4 alkalommal ütötte meg. Az egész akkor kezdődött,
amikor Édesapám rokkantnyugdíjas lett kb. 15 éve. Azóta Édesanyám tartja el a
családot. Én 1,5 éve dolgozom, és próbálom ezeket a
dolgokat a lehető legjobban "kezelni". A veszekedések alkalmával
Édesapám mindig azt hangoztatja, hogy őt az egész rokonság utálja, ami persze
nem igaz a történtek ellenére sem. Próbáltam egyszer beszélni vele
négyszemközt, de nem sok eredménnyel. Azt mondta, hogy a rokonság engem is
utál, mindig kibeszélnek stb. Megpróbált ellenük hangolni. Alkoholos
állapota, bár nem sűrűn iszik, tovább fokozza az egészet. Egyszer elköltöztem
otthonról 2 hétre, utána pedig unokatestvéremnél
laktam egy éven keresztül, csak hétvégén voltam otthon. Édesanyám nem akar
tőle elválni, én pedig egyre nehezebben viselem az
otthoni dolgokat. Édesapám mindig azt csinálja, amit
Nagymamám mond neki, teljesen a hatása alatt van. Egyre csak fokozódik bennem
a harag iránta, és az utóbbi időben sokszor veszekedtem vele én is. Mindig
azzal fenyegetőzik, hogy megöl minket, és öngyilkos lesz. Kérem, adjon
tanácsot, mitévő legyek ebben a helyzetben? Kedves
Levélíró! Azt
javaslom, hogy próbálja meg elfogadni a szüleit olyannak amilyenek, és ne
akarja megváltoztatni az életüket. Többet tud majd segíteni nekik, ha
függetlenedik anyagilag, elköltözik, és a saját (magán)életét
kezdi élni. Lehet, hogy úgy érzi, hogy „otthon” szükségük van magára, de
valószínűbbnek tartom, hogy a velük élése csak bonyolultabbá és még
feszültebbé teszi ezt a nehéz helyzetet, amiben a szüleinek kell tisztábban
látniuk. Üdvözlettel: szeretném
megtudni, hogy van-e olyan gyógyszer ami a (gyomorideget csillapítja)??!! várom
mielőbbi válaszát!! Kedves
Levélíró! Gyomoridegre
a relaxáció, az autogén tréning elsajátítását javaslom. Üdvözlettel:
|
|
