Irtzl Károly honlapja: "a pszichológus válaszol"

"a pszichológus válaszol" rovat (2)

Tisztelt Doktor úr!

16 éves lány vagyok, a probléma elég összetett... Nagyon zárkózott vagyok, nem egyszerűen befelé forduló, hanem kimondottan ügyelek rá, hogy mások még véletlenül se ismerjenek meg. Bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben, nem találom a helyemet se az iskolában, és sehol máshol sem... A nyári szünetem nagy részét itthon ülve töltöm, írtóznék elmenni társaságba... Egyre kevesebb jó ismerősöm van, ami érthető, hiszen én nem keresem a társaságukat, ők meg nem valószínű, hogy jól érzik magukat egy olyan ember mellett, aki a nap 24 óráját képes úgy eltölteni, hogy nem nevet és mosolyog szívből, maximum csak illedelemből. Ez a melankólikus állapot körülbelül 1 éve tart. A kiváltó okát nem tudom igazán...Állandó önértékelési problémáim vannak, mindig alábecsülöm magamat, másoknál kevésbé értékesnek érzem magamat, és erre se tudtam még hosszútávú megoldást találni... A családi életemet is felvázolom gyorsan: A szüleim kb. 9 éves koromban váltak el, anyukám alkoholista (volt?), apukám pedig kamionos. Édesanyámmal költöztem el, de mivel nem volt mukája, másfél évnél tovább nem maradtunk meg. Elköltöztünk a nagyszüleimhez (anyai oldalról) ahol pedig a mostohapapám iszik. Állandó vita ment a pénz és alkoholizmus miatt, aztán anyukám elköltözött a pasijához, én meg ott maradtam nagyszüleim nyakán. Tavaly októberben volt, hogy 2 év után ismét találkoztam édesanyámmal, … A kapcsolatom édesapámmal volt eddig a legjobb, de mostanában kezd megromlani... Nehezen tudom tolerálni a viselkedését, néha nagyon zavar, és teljesen elzárkózom inkább a szobámba. Betegesen kerülöm a kudarcokat, inkább nem döntök, csak nehogy kudarc érjen. Eddig 4 különböző iskolába jártam, és 5 osztályba. A jelenlegi osztályomban úgy éreztem, hogy lenéznek, épp ezért próbálkoztam iskolaváltással, de ott megint csak rossz volt, így visszamentem a régi helyre... Közben laktam 4 hónapot apukámnál, de onnan is visszaköltöztem a nagyszüleimhez... Arról meg inkább nem is beszélek, hogy állandó megfelelési kényszerem van, és halálfélelmem (lefekvéskor félek elaludni, mert hogy mi van, ha másnap reggel nem ébredek fel?) Szeretnék megszabadulni végre ezektől a problémáktól, szembe nézni velük... De ez a 3-4 év halogatás – a felismerés után, hogy változtatásra van szükségem – bebizonyította, hogy egyedül nem megy. Szakemberhez nem merek elmenni... Főleg egyedül nem, de nincs senkim, aki elkísérhetne az első alkalommal.... Ezért fordulok most Önhöz, és köszönöm előre is a válaszát.

Kedves Levélíró!

Azt javaslom, hogy ne várjon másra, hanem vegye a kezébe a kezdeményezést, és mindenképpen keresse fel a körzetileg illetékes nevelési tanácsadót, és kerje egy pszichológus segítségét. Ha rendszeresen meg tudja beszélni vele a problémáit, el tudja mesélni neki mindazt, ami történik magával, az nagyon sokat segíthet abban, hogy fel tudja dolgozni az érzéseit, a feszültségeit, hogy könnyebben tudjon baráti kapcsolatokat kialakítani és fenntartani.

Üdvözlettel:
Irtzl Károly

Kedves Károly!

Én egy 22 éves diáklány vagyok. Közel 1 éve szenvedek a problémával, amit most megpróbálok kifejteni Önnek.

Egyik hétvégén történt, hogy a párommal elmentünk egy bevásárló központba, hogy a 2. évfordulónkat 1 pár gyűrűvel tegyük emlékezetessé (nem eljegyzés). Egész délelőtt jól éreztem magam semmi gond nem volt, de amikor délben leültünk ebédelni, hirtelen rosszullét fogott el úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, szorít a mellkasom, alig kapok levegőt és remegek. Ez nem az első ilyen eset volt. Volt már példa rá a buszon reggel suliba menet, de volt olyan is, hogy csak úgy a tanóra közepén tört rám ez a nagyon rossz érzés. Egyszer reggel, akkor is suliba kellett volna mennem, nem mertem elmenni a busszal, inkább otthon maradtam, és azt mondtam, hogy elmarad az óra. Otthon is előfordult már. Emiatt akár hova megyünk, nem tudom magam jól érezni, elengedni magam, mert attól félek, hogy rám tör megint és a barátaim vagy a körülöttem lévők napját is elrontom. Nyaraláskor sem hagyott békén ez az érzés. Nagyon rossz, és nem tudom, hogy kihez kellene fordulnom vele, ezért bátorkodtam Önnek írni.

Kedves Levélíró!

Valószínűnek tartom, hogy a pánikszerű rosszullétek előtti percekben vagy másodpercekben egy olyan gondolat vagy érzés kezd el tudatosulni Önben, amire nincs még felkészülve, ezért nem tud, vagy nem akar még foglalkozni vele. Na most, ez csak az én feltételezésem, mert nagyon sok esetben így szokott lenni. A rosszullét tünete a egy zavaró gondolat tudattalanban tartásának az eszköze szokott lenni. Jó lenne utánajárni, hogy az Ön esetében is így van-e? A pszichoterápia sokat segíthet abban, hogy fel tudja dolgozni, használni tudja azokat az érzéseket és gondolatokat, amikkel egyelőre még nehéz szembenézni. Azt javaslom tehát, hogy személyesen forduljon olyan szakemberhez, aki segíthet Önnek ebben. Minél előbb kezdi el a kezelést az annál gyorsabb és annál hatékonyabb lehet.

Üdvözlettel:

Irtzl Károly

Tisztelt Dorktor Úr!

Most töltöttem be a 28. évet. Nem problémával inkább egy furcsa kérdéssel forddulok önhöz. Gyerekkrom nagy kedvence volt a Tom és Jerry rajzfilm, a 7-8 perces epizódaival. Kérdésem az,-hogy normális dolog–e, ha valaki akkorát nevet illetve szabályosan röhög egy rajzfilmen, mint gyerekkorában, hiszen az ember mégis változik. A minap néztem meg egy epizódot véletlenül kb.10 éve nem láttam egyet sem. Egyébbként tudom jól, hogy animációs razfilmekre pl. Jégkorszakra beülnek felnőttek is, és nevetnek, de leglább annyira tudok nevetni vagy szabályosan sírva röhögni, egy tom és jerry epizódon, mint mondjuk valaki, vagy akár ön, a kedvenc vígjátékán. Nem maradok ettől gyerekes pszihológia szerint

Kedves Levélíró!
Semmi ok az aggodalomra. Ez a felszabadult nevetés teljesen természetes. Ettől még nem marad gyerekes szerintem, és ahogy tudom, a pszichológia szerint sem.
Üdvözlettel
Irtzl Károly

Tisztelt Irtzl Úr!

Tisztában vagyok vele, hogy minden családnak, minden embernek vannak/lehetnek titkai. Ez alól a mi családunk sem kivétel. Az egyik ilyen titokra éppen a közelmúltban derült fény, bár én már régóta gyanakodtam ...

A fiútestvéremet érinti, aki 55 éves, középfokú végzettségű, kiváló műszaki szakember. Kiderült ugyanis, hogy ő nem az apám vérszerinti gyermeke. Ez az információ egyrészt több hiteles, másrészt pedig ellenőrizhető forrásból származik.

Az én álláspontom szerint ez semmit nem változtat az én és az öcsém közötti viszony minőségén ... ugyanakkor nem tudom eldönteni, hogy van-e jogom, illetve kifejezetten kötelességem-e az, hogy ezt az öcsém tudomására hozzam? Apám rendkívüli ember volt. Nagyon szerette az öcsémet, sokat aggódott érte ... Öcsém életében, személyiségének alakulásában pedig - én úgy látom - jelentős és meghatározó szerepe van apámnak, apám emlékének, aki 26 évvel ezelőtt meghalt... Anyánk - akihez öcsém igen erősen kötődött - igen fiatalon egy autóbalesetben életét vesztette ...

Summa summarum, azt a mai napig is látom, hogy apám mintája, apám hiteles, tisztességes és okos élete, a tudat, hogy ő az apánk fia, milyen tartást ad az ő személyiségének, és életének. (És ezt még akkor is így gondolom, ha nem értek egyet szüleim döntésével, miszerint nem fedték fel előttünk ezt a helyzetet a kellő időben.) Ezért félek attól, hogy vajon miféle következményekkel járna, ha öcsém most szembesülne az igazsággal (?). Azért tettem ide kérdőjelet, mert az is lehet, hogy ebben az esetben az igazság, nem más mint a valóság maga, ami arról beszél, hogy együtt éltek, és mindkettőjük számára ez az apa-fiú kapcsolatot jelenti. Mégis gyakran ébredek azzal a kínzó érzéssel, hogy talán mégiscsak el kéne neki mondanom. Hiszen ha az ember nem tudja kicsoda is ő, honnan, merről és miért... akkor hogyan képes a hiteles és egészséges belső építkezésre? Hogyan tudja megérteni a különböző problémáit? Hiszen e megértés nélkül valószínűleg képtelenség feloldani azokat. Ha csak abból indulok ki, hogy bennem milyen sok minden a helyére került, felszabadult e titok feltárulása által, hogy mennyi félreértelmezett történés fájdalma simult el, nyugodott meg bennem, akkor bizony azonnal rohannék a testvéremhez, hogy mindent elbeszéljek neki ...

Kedves Levélíró!

Mind a két megoldás helyes lenne, mivel komoly érveket lehet felhozni mind a két oldalon. Ezért azt javaslom, hogy ameddig nem biztos benne, hogy melyik megoldás a megfelelőbb az Ön és az öccse szamara, addig hagyjon mindent úgy ahogyan van, és ne akarja befolyásolni a történéseket.
Üdvözlettel:
Irtzl Karoly

Tisztelt Doktor Úr!
Négy gyermekes édesanya vagyok ... és bár a gyermekeim miatt aggódom, úgy érzem a hiba bennem van. A probléma az, hogy gyermekeim nem tudnak baráti kapcsolatot kialakítani. Most az i-re az tette fel a pontot, hogy harmadik kislányom, aki most végezte el a második osztályt, elment táborba, és ott nem a saját osztálytársaival került egy szobába, mert neki már nem "jutott" hely. Miért pontosan neki? Bár ő azt mondja nem baj, jól van így, én mégis aggódom, hogy nem érzi jól magát. A legnagyobb 14 éves, a következő 11 és ő a harmadik, pedig nyolc éves. Az nem lehet, hogy mind a három gyermekem ilyen taszító! Biztosan én nem csináltam jól valamit. Mi lehet a baj?

Kedves Levélíró!
Azt javaslom, hogy ne aggódjon ennyire a gyermekei baráti kapcsolatai miatt. Ez az ő dolguk, és ha azt mondja a lánya, hogy nem baj neki, hogy nem az osztálytársaival aludt, akkor higgye el neki, hogy ez neki nem baj. Próbálja meg észrevenni ezekben a helyzetekben a pozitívumot. Pl. hogy a lánya megismerkedhetett másokkal is, vagy pedig, hogy ez felébresztheti Önökben a vágyat arra, hogy tegyenek azért, hogy szorosabb kapcsolatokat alakítson ki a gyermeke az osztályban. Például szervezhetnének közös programokat egy-egy osztálytársnak az Ön számára is szimpatikus szüleivel. >
Üdvözlettel:
Irtzl Károly

Kedves Doktor Úr!
Családos ember vagyok, 8 éve élek házasságban. Egy gyermekünk van, egy 6 éves kislány. A lányunk kicsi korában igen rossz alvó volt, mostanában már sokkal jobban alszik. 5 éves koráig egy szobában aludtunk vele, mert nem volt más lehetőségünk: az ő ágya mellé volt téve a miénk, így mi is és ő is külön ágyban pihentünk. Tavaly szeptemberben változás ált be, ugyanis földsugárzások miatt át kellett teljesen rendeznünk a szobát, így már csak egy kétszemélyes ágy fért el a hálószobában. Ezen én aludtam a lányommal, hogy éjszakánként ne féljen a sötétben. Ettől a naptól kezdve (már egy éve) külön aludtam a férjemtől, ő a nappaliban aludt. Ez év tavaszán elkészült a házunk tetőtere, ahol a gyerekszoba mellett elkészült a szülők hálószobája is. A kislányom nagyon örült az új szobának, a saját bútorainak és az új ágynak, hiszen eddig nem volt saját szobája. Ellenben éjszakánként nem mert egyedül aludni, és kérte, hogy most már ne az anyukája, hanem az apukája aludjon vele, mert anyuval már sokat aludt, az apuval pedig nem. Mi engedtünk a kérésének. Mostanában több rokonom jelezte, hogy a gyerek szempontjából mindent meg kell tenni, hogy egyedül, önállóan aludjon a szobájában, de legfőképpen ne az apukájával.
Doktor Úr! Ön szerint, hogyan lehet azt elérni, hogy a kicsi egyedül is merjen aludni a szobájában? A gyerek szempontjából mi a helyesebb, ha választani kell: anyuval vagy apuval aludjon? Sokan nevelik egyedül a gyermeküket, és hely hiányában (ami persze nálunk már megoldódott) szintén egy ágyban alszanak a gyermekükkel. A férjem úgy éli meg, hogy őt a családom bűnözőként kezeli, mert a lányával egy ágyban fekszik.
Szó sincsen itt bármi másról, én maximálisan megbízom benne!
Kérem válaszát arra, hogy mi a leghelyesebb megoldás, és mi az, ami esetleg hátrányosan érintheti a gyermekünk fejlődését?

Kedves Levélíró!
Az európai módon szerveződő társadalmakban a családi élet harmónikus működését és a gyermek közösségi beilleszkedését nagyon elősegíti, ha meg tudja tanulni azt, hogy hogyan lehet feldolgozni azokat a félelmeket, amik elalvás előtt a sötétben a szülők hiánya miatt rátörhetnek. Minél későbbre halasztjuk ezt a feladatot, annál nehezebb és komplikáltabb lesz.
A szülővel való együtt alvásról fokozatosan, de határozott kis lépésekkel kell leszoktatni a gyermeket, amikoris a megtett lépések után már nincs visszalépés egy-egy korábbi stádiumba. A lépéseket családi konszenzussal, kreatívan, a gyermek bevonásával kell megtervezni, és minden segítséget meg kell adni neki, hogy a megtervezett előrelépést sikeresen meg tudja valósítani. Nagyon fontos, hogy a gyermek beleegyezését elnyerjük ehhez a tanulási folyamathoz. Fontos, hogy lássa a végcélt, és ő is akarja a sikert, a felnövést, a külön alvást, amit persze nehéz megvalósítani. Sok szívre, és együttérzésre van szükség, de szükség van komolyságra, határozottságra és egy kis humorra is, de a legfontosabb, hogy a félelmek és a kétségbeesések hatására se legyen visszalépés a közös ágy felé, hanem inkább bármi más; együttérzés, simogatás, mese felolvasás, stb.
A lépések pl a következők lehetnek:
1. szülő vagy szülők ott maradnak a gyermek szobájában, amíg az el nem alszik, és hívásra ismét bejönnek. Éjszakára az ajtók nyitva maradnak.
2. Ha az előző lépést már sikeresen teljesítették és a gyermek végigalussza az éjszakákat, akkor mondjuk egy idő után, pl 1 hét, meg lehet próbálni becsukni az ajtót, és felkapcsolni egy halvány 1 wattos fényforrást éjszakára. A szülők továbbra is bejönnek, ha a gyermek hívja őket.
3. Amikor egy viszonylagos stabilitás ebben kialakul, akkor át lehet állni arra, hogy a gyermeknek kell felkelnie és bekopognia a szülőkhöz, és akkor nyitja ki az ajtót, ha a szülők kiszólnak, hogy lehet. A szülő/szülők utána átmegy/nnek. Ha ez nem megy be kell zárni az ajtót, és kopogásra felkelni, és kinyitni. Természetesen ezt előre meg kell beszélni a gyermekkel. Nagyon sokat segít az, ha napközben és/vagy lefekvés előtt eljátszzák, hogy este mi fog történni, ha felébred, és a szülők segítségére van szüksége.
Ezután a lépés után már nincs szükség általában következő lépésekre, mert a gyermek fokozatosan egyre ritkábban fog felkelni, és bekopogni, és szülői segítséget kérni, ha ezt harc nélkül, és természetes módon úgyis megkapja. De ezért neki kell felkelni, és áthívnia a szülőt egy időre, ameddig elmeséli az álmát, és megnyugszik.
A gyermek napközbeni érettsége, önállósága és talpraesettsége szempontjából is nagyon fontos, hogy bizonyos mértékben fokozatosan el tudjon távolodni a szüleitől, és előbb utóbb önmaga is meg tudjon küzdeni a félelmeivel.
Ha a fenti folyamatot nem sikerül megvalósítani, és elakadnak, azt javaslom, hogy keressék fel bizalommal a körzetileg illetékes nevelési tanácsadó pszichológusát.
Üdvözlettel:
Irtzl Károly

Tisztelt Irtzl Úr,
A problémám az, hogy amennyiben beleszeretek valakibe, nagyon féltékeny leszek rá, és szinte már történeteket kombinálok, hogy hogyan és milyen szituációkban csalhat meg a másik.
Jelen esetben egy külföldi, mediterrán országból származó férfit ismertem meg az Interneten fél évvel ezelőtt. Zárkózott típusú nagyon intelligens, jóképű férfi. Hosszas kapcsolattartás után találkoztam vele először, nagyon gyorsan belészerettem, és ő is kimutatta az érzelmeit a maga visszafogott stílusában. Az első találkozó óta tartjuk a kapcsolatot, azóta már kétszer találkoztunk, de a harmadik találkozó után mindennek radikálisan vége lett. Talán a probléma abban is gyökeredzik, hogy én 36 évesen már nem csak egy "majd meglátjuk mi lesz" típusú távkapcsolatot szerettem volna, hanem valami konkrétumot.
Az utolsó hosszabb találkozásunk alkalmával az ő országában volt egy pár vitánk főleg a féltékenységem és bizonytalanságom miatt, amikor pl. egy nőtől este sms-t kapott, amire nem válaszolt, és a nő reggel újra írt neki! Teljesen kiborultam, és nem tudtam kontrolálni magam, becsapottnak éreztem magam, pedig azt is éreztem, hogy tisztel, kedvel engem, ezt hangsúlyozta is. Egy ideig türelemmel viselte, de elutazásom előtt két nappal, amikor újra kiborultam, sírtam, és hisztiztem a kedvenc éttermében (ahova meglepetésképpen vitt) egy női hívás miatt, akkor teljesen kiábrándult belőlem, és ennek hangot is adott. Elmondta, hogy ő egy 40 éves ember, aki azt csinál amit akar, azért dolgozott annyit, hogy velem tölthesse a szabadságát, amit én a viselkedésemmel tönkretettem. Azt is mondta, hogy nem értem meg a dolgok lényegét stb. Nem tudja elviselni ezt a viselkedést. Én akkor teljesen pánikba estem, és elmondtam neki, hogy azért viselkedem így mert megszerettem, távol élünk egymástól, és félek, hogy elveszítem, ez sem hatotta meg hanem hirtelen megvetést éreztem a szemében, és az utolsó két napban teljesen megváltozott minden, habár szexuálisan az utolsó pillanatig együtt voltunk, a tiszteletet nem éreztem többé.
Miután hazaértem szinte teljesen megszakadt a kapcsolatunk, levélben kértem, hogy mondja el a véleményét, mit akar ... Erre nem válaszolt ... A legszörnyűbb számomra az volt, amikor 10 nap után újra megláttam azon az internetes oldalon, és ezt nagyon megalázónak éreztem, hiszen azt gondolom, hogy 6 hónap után legalább mondhatott volna valamit. Tudta az érzelmeimet, tudta, hogy fogom ellenőrizni őt az oldalon (ezt amikor észleltem idegesen jeleztem is neki), és képes volt ilyen fájdalmat okozni ennek ellenére ahelyett, hogy őszintén beszélt volna velem.
Doktor úr szerint valóban így "megundorodhatott" tőlem a többször előforduló féltékenységem miatt, vagy egyáltalán nem voltak érzelmei irántam, vagy egyszerűen elnyomta az érzéseit, és így volt képes fél éves "kapcsolat" után egyszerűen ignorálni, és ilyen megalázó módon kilépni az életemből. Kavarognak a gondolatok az agyamban, mert részben magamat is hibásnak tartom, részben pedig érzem, hogy erősebb érzelmeknek egy ilyen próbát ki kellene állniuk, és neki is meg kellett volna értenie az aggodalmamat. Szerintem ha egy 40 éves férfi újra az Internethez menekül az vagy függő vagy pedig nem egy érett egyéniség, mert akkor a problémákat nem így dolgozná fel...

Kedves Levélíró!
A számonkérés és a neheztelés valóban tönkreteszi a kapcsolatokat, akár féltékenységből származik, akár más szorongásból, önbizalomhiányból vagy komplexusból. Azt javaslom, hogy próbáljon meg nem számon kérni és elvárni semmit a lehetséges párkapcsolati partnereitől, mert csak ellentétes hatást ér el vele. Ehelyett próbáljon meg minél többet megadni abból, amire a másiknak szüksége van, és próbáljon meg lelkesen, örömmel és érdeklődéssel fordulni a partnere privát élete felé, és ne gyanakvással és félelmekkel amiatt, hogy önt veszteség érheti, és emiatt igyekeznie kéne bebiztosítani magát. Szóval a párkapcsolat alapja a másik szeretete, és ami tönkreteszi azt, az a saját érdekeink féltése, a védekezés, a birtoklási vágy és az ellenségeskedés.
Üdvözlettel:
Irtzl Károly

Kedves Irtzl Úr!
Köszönöm a válaszát!
Még egy rövid kérdés, szóval Ön szerint az elképzelhető, hogy a viselkedésemmel kioltottam az érzelmeket a volt partneremből, és komolyan gondolhatta, hogy mindent radikálisan lezár, (ha ezt nem is mondta ki világosan) és továbblép, tovább keresgél? Nincs értelme többé keresnem őt? Habár gondolom a levelemre a non verbális válasza az volt, hogy újra belépett a társkeresőbe ... tehát ő továbblépett ...

Kedves Levélíró
Igen, ez elképzelhető. De nem tudhatjuk, hogy így van-e. Érdemes minden lehetőséggel számolni, és megtenni azt, amihez kedvet érzünk, aztán kiderül, hogy a partner hogyan reagál ...
Üdvözlettel:
Irtzl Károly

Tisztelt Irtzl Károly Úr!
Én egy 34 éves nő vagyok. A problémám a következő: 6 éve kezdetem dolgozni a jelenlegi munkahelyemen, ahol az első perctől kezdve éreztem, hogy nagyon tetszem egy nálam 10 évvel idősebb férfinek. Nagyon furán viselkedett, állandóan bámult, ott volt ahol én, szóval látszott rajta, hogy bejövök neki. Már utáltam reggelente munkába menni, annyira irritált a közelsége. Messengeren közölte is, hogy belém szeretett. Nem nagyon értettem, hisz a feleségével akkorra várták az első közös gyermeküket, de hát az érzelmeknek nem lehet parancsolni, de gondoltam majd elmúlik. Természetesen, közöltem vele, hogy én nem akarok tőle semmit. Akkor elkezdett még jobban bekattanni.... ami, azóta is tart. Állandóan megjelent ott ahol lakom, a házunk előtt sétál, vagy a kocsijában ül, pedig ő 40km-el messzebb lakik. nem szólít meg, nem csinál semmit, csak ott volt, és mai napig van. Kétszer költöztem azóta (nem miatta) de mindig megtalál. Hát persze, hogy megtalál szerintem, többet tud rólam, mint a saját anyukám. De nem csak a házam előtt jelenik meg, hanem mindenhol, ahol megfordulok. kb. 1 évig, dolgoztunk együtt, mert hála kirúgták, de ezzel nem szűntek meg a követések. Például, amikor a jogsimat csináltattam, akkor végig követte a kocsijával az útjaimat. Hihetetlen, de igaz. Száz hasonlóan abszurd helyzetet fel tudnék sorolni. Egyszer a barátnőimmel voltam, a kocsiban dumáltunk, mikor megjelent, mi utána eredtünk, és követtük, nagyon felgyorsított, de egy benzinkútnál megállt, a két barátnőm kiszállt a kocsiból, és kérdőre vonták, hogy mit ólálkodik körülöttem....erre ő letagadta még azt is, hogy ismer. De legalább eltűnt két hónapra. Én akkor küldtem neki egy emailt, amiben közöltem, hogy nevetséges, amit csinál, és inkább törődjön a saját családjával ... természetesen nem válaszolt. Most kb. félévig, nem láttam de tegnap ismét megjelent, és követett az autójával. Eddig nem nagyon féltem tőle, de most már kezdek. Van egy levelem tőle, ezt akkor írta mikor kikosaraztam ebben leírja, hogy meg fogom bánni, hogy nem őt választom, idézem: úgy fog fájni, hogy égni fog, írja. Szóval Ön mit javasol? Küldjek neki még egy levelet, v. szóljak a feleségének, vagy fenyegessem a rendőrséggel? .. nem tudom. Ön mit tanácsol, hogyan lehet viselkedni egy ilyen beteg emberrel? Jelenleg egyedül élek, nincs gyermekem, de az sem zavarta, amikor párkapcsolatban éltem.

Kedves Levélíró!
A leveléből úgy tűnik, hogy volt kollégája elméjét - gondolat- és érzelemvilágát - elárasztják az ön irányában feltörő kényszergondolatok és kényszerképzetek, amiket ő nem tud uralni. A titkosítás, a titokban történő események erősítik ezeket a kényszeres folyamatokat. Ezek korlátozását és feldolgozását pedig a realitás és a közösség ereje segítik elő.
Azt javaslom ezért, hogy mesélje el a történteket minél több embernek. Jó lenne a feleségével is tapintatosan megbeszélni ezt, hogy ő is értse ezt a problémát, és segíteni tudjon Önnek és a férjének abban, hogy legyőzhessék ezeket a kényszerképzeteket, amik összezavarják az életüket. Mondja el mindenkinek, aki közös ismerősük lehet, hogy fél, és kérje a segítségüket. Nagyon hasznos ötleteket, tanácsokat adhatnak Önnek. Minél többen segítenek, és maga mellé állnak, Ön és a valóság annál erősebb lesz. Nagyon fontos azonban, hogy soha ne fenyegesse a volt kollégáját ezekkel a lépésekkel, és semmi egyébbel, mert akkor ő vissza fogja fenyegetni magát, és az indulatok elhatalmasodhatnak. Sőt mindenféle kommunikációtól és levelezéstől tartózkodjon az ő irányában, mert minden közlés csak olaj lehet a tűzre akár pozitív, akár negatív irányban. Szóval, ne mondja meg neki előre, hogy el fogja mondani, ennek és ennek, hanem mondja el annak és annak, és nagyon hasznos, hogy ha ez utólag az ő tudomására jut, mert ez mind a feltárás irányában és a titkos kapcsolat és a titkos vágyak felszámolásának az irányában hat.
A cél az, hogy előbb utóbb a volt kollégája is megértse, hogy a probléma a kényszergondolatok kezelésével van, ebben akar neki mindenki segíteni, és nagyon fontos, hogy ebben ő is tudjon, akarjon változni és erősödni. Üdvözlettel:
Irtzl Károly

Tisztelt Pszichológus!
Szeretnék tanácsot kérni egy családi ügyben. ... 20 évi házasság után a férjem elhagyott a cége pénzéből egy jelentősebb összeget. Ezt csak apránként, 1,5 év után kezdte elmondani, miközben elkezdtünk építkezni. Emiatt kiderült, hogy kevés a pénz, kölcsönt kellett felvenni, így az anyósomék házára jelzálog került, mi pedig eladtuk a házunkat, és bérházba költöztünk. Így már tudtuk fizetni az adósságokat, de idegesítő volt, főleg nekem, hogy bár jól keresünk, minden pénzünk a tartozásokra megy. A gyerekek sem igazán értették, hogy miért nem tudunk ezt-azt megvenni /15 és 18 éves lányok/. Én előttük mindent titkoltam, még a mai napig is. Ezek után jött a fekete leves, tavaly a férjem, hogy pénzt szerezzen eljátszott a számlánkról több százezer forintot, legutóbb pedig még a ház utáni adóra eltett pénzt is. És persze, még vannak más tartozásai is, amiket eljátszott. Három év alatt teljesen összeomlott az életünk. Úgy élünk, hogy amit ő keres, az mind elmegy a tartozásaira, és az én fizetésemből megy a rezsi, kaja, háztartás, ruházkodás, gyerekek iskolái stb. Vagyis én tartom el a férjemet is. Próbál másodállást szerezni, de ez manapság lehetetlen. Ez az egyik probléma, a másik pedig az, hogy nem tudok benne megbízni, nap mint nap félek, hogy mi fog történni, most pedig már az otthon elrakott pénzt is, elvitte. És mindezt lepleznem kell a gyerekek előtt, nem szeretném, hogy mindezt tudják az apukájukról. Egyébként előtte nagyon szépen, ideális házasságban éltünk, és ő most is nagyon szeret minket, de hát így? Nem tudom, mit tegyek? Tartsam továbbra is el, fizessük a tartozásait, és vállaljam a napi idegességet, hogy még mi várható, vagy a nyugalmam érdekében küldjem el az anyukájához, és fizesse ő a saját tartozásait? A gyerekek szempontjából mi lenne a jobb?, és az én szempontomból? Nagyon várom a válaszát, és elnézést a hosszú levélért, de nincs kinek elmondani a problémámat, mert szégyellem, és ez is nyomaszt.

Kedves Levélíró!
A leírtakból úgy tűnik, hogy férje szenvedélybetegségét Ön is fenntartja azzal, hogy falaz neki a gyerekeik és gondolom mások előtt is, és azzal is, hogy ellátja őt pénzzel. Ha meg szeretne tenni mindent a férje és a család gyógyulása érdekében, akkor tehát azt javaslom, hogy nyíltan beszéljen a gyerekeknek és a család többi tagjának a problémáik okáról - akkor is ha ez természetesen nagyon nehéz, és minden lehetséges eszközzel, akár a külön költözéssel is (végső esetben) igyekezzen megakadályozni, hogy a férje lenyúlhassa a családi kasszát.
Üdvözlettel:
Irtzl Károly

Nem tudok kihez fordulni a problémámmal, ezért fordulok Önhöz Doktor Úr!
4 éve elváltam, van egy 5 éves kisfiam. 2 és fél éve megismerkedtem a jelenlegi párommal.
De tanácstalan vagyok. A kisfiam megszerette a párom, és fordítva is. A problémám az, hogy én szeretném ha ideköltözne (saját házban élünk a kisfiammal), mert úgy érzem, én már kinőttem ebből a "járunk" dologból. És a gyereknek is jobb lenne, ha végre egy család lennénk, nem pedig este jön hozzánk, reggel megy... A probléma az, hogy a páromnak mindig az rá a válasza:" majd ha jobban keresek" De ezt már mondja egy éve. Nem értem, miért fontosabb a pénz neki, és szerintem soha nem fogja azt mondani, hogy na most jól keresek, "megengedhetem". 29 éves, jelenleg a szüleinél él, a Bátyjával egy szobában. Nem tudom az mennyivel jobb. Mivel ő nagyon spórolós, lehet, hogy azért nem költözik, mert azt gondolja, hogy akkor több elmegy ételre?! Tudom, hogy szeret, nem ezzel van a gond. Én már nem merem felhozni ezt a témát, nem akarok erőszakosnak tűnni, türelmesen várok, de ugyanakkor nagyon bánt a dolog. Ön, mint kívülálló, mit tanácsol, mit tehetnék?

Kedves Levélíró!
Úgy tűnik, hogy a párja még nincs készen arra, hogy egyik családból a másikba költözzön. Talán az anyagi háttértől vár egy megnyugtató támaszt azokkal az érzelmi bizonytalanságokkal és esetleges szorongásokkal szemben, amikkel egy ilyen folyamat szükségszerűen együtt járna a számára. Azt javaslom, hogy ne erőltesse a dolgot. Hagyja, hogy a párja rátaláljon a saját életritmusára, amiben biztonságban érzi magát. A biztonságérzet ugyanis nagyon fontos alkotóeleme a harmonikus párkapcsolatnak.

Üdvözlettel:
Irtzl Károly

Tisztelt Károly!
Én egy elég nagy problémában kérném a tanácsát illetve inkább segítségét.. Arról lenne szó, hogy egy 8.éve tartó kapcsolatban élek (4 éve vagyunk jegyesek). Eddig nagyon jó volt szerettük egymást, de kb. fél éve a párom munkahelyén gondok adódtak, megmondta a véleményét, és eltanácsolták, illetve ő a felmondást választotta, és mióta ez a munkahely úgymond megszűnt, nem találja a helyét. Talált azóta másik munkahelyet, de mégis az ital után nyúl a mai napig elég keményen, és nem hagyja, hogy segítsek, mindent magába folyt. Sokszor ül a számítógép előtt, és ilyen öldöklős játékot játszik. Sokszor alig beszélünk.
Otthon a szüleimnek azt mondom, hogy minden rendben. Most készülnek a nővérem esküvőjére, nem akarom ezzel idegesíteni őket. Egyszer már úgy volt, hogy hazaköltözöm a szüleimhez, de nem bírtam itt hagyni. Visszajöttem. Megígérte, hogy leteszi az italt, de nem így lett. Én nyugodt körülmények közt nőttem fel, hála a szüleimnek, és itt pedig úgy beengedtem az italt a családunkba, hogy észre sem vettem. Régebben is ivott, de nem ennyire. Én nem iszom, nem dohányzom, a szüleim szintén "Józan" életet élnek, és őszintén, ez ijesztő, ami a páromból lett, 1 év alatt 5 ötöt öregedett ...ki van idegileg, sokszor hozzám sincs türelme ...én vidékről költöztem fel 4 évvel ezelőtt, de sokszor megbánom. Nem merem senkinek mondani ezeket a gondokat, mert mindenki azt mondja, hülye vagyok, hogy még mindig vele vagyok, ... ha józan akkor imádom, és mindent megadunk egymásnak, de amint jön a 7 vége, vége a világnak ...7 közben is iszik, de akkor ugye a munka miatt nem mer sokat ...péntektől vasárnapig aztán bepótolja. Megvan szinte mindenünk, a lakás mondjuk nem saját hanem a párom apjáé, de van hol lakni, van mit enni, be tudjuk fizetni a csekkeket, és ő mégis elégedetlen. Ha merek neki szólni, hogy másnak még ennyi sincs, mégis megvan, erre ő bocsánatot kér, hogy él egyáltalán, és hátat fordítva elalszik, vagy éppen úgy csinál. Eddig igyekeztem mindent megérteni, lenyelni. De már elég volt! Rendes boldog családra vágyom, mint az a család volt, amiben felnőttem, nem ez az állandó depresszió, és nem is engedi hogy segítsek. Az utóbbi napokban flegmán beszél velem, és másnap nem emlékszik semmire.
Úgy hozta a sors, hogy 3 napot itthon lehettünk együtt 3-asban a kutyusunkkal. Nagy utakat, sétákat terveztünk, mert ugye szép az idő... de mire én 6 kor felkeltem már éreztem rajta, hogy ivott, és így ment el ez a 3 nap. Sok a stressz bent a munkahelyén, és ahelyett hogy megbeszélnénk inkább, a mai nap úgy folyt le, hogy martuk egymást a kutyussal egyedül voltam kint. Du. már elborult az agyam ettől a "nem vagyok senki nem akarok élni" állapottól, ugyanis ezt hangoztatja, ha iszik, és kiöntöttem minden italt, ami itthon volt. Nagyon felidegesedtem, hogy kiteszem neki a lelkem, és neki mégsem jó semmi, erre ő hangoztatta, hogy nem kell neki az élet. Vannak díszkardjaink, és úgy illesztette a melléhez, mint aki be akarja szúrni. Nagyon megijedtem! Mire hazaértem a kutyusunkkal, a párom levette a karikagyűrűt. Most ott tartunk, hogy nem beszélünk, kerüljük egymást.
Pánikbeteg vagyok, mióta ilyen sokat veszekszünk. Nem merek kilépni a lakásból. A kutyust is mire leviszem, megsétáltatom, lever a víz, a szívem majd kiugrik a helyéről. Az lenne a kérdésem hogy miért nem tudom elhagyni őt? Ön szerint mi lenne a helyes döntés?

Kedves Levélíró!
Ez valóban nagy probléma. A függőség azt jelenti, hogy még akkor is kötődünk valamihez, vagy valakihez, amikor ezzel nyilvánvalóan tönkretesszük az életünket. Önmagunknak persze megmagyarázzuk, hogy ez nem is így van, és hogy van még remény, de a külső szemlélő számára ez nyilvánvalóan így van. A kérdés az, hogy rá tudunk-e tekinteni önmagunkra úgy mint egy külső szemlélő? Van-e valamilyen mértékben rálátásunk a saját életünkre? Amilyen mértékben van, olyan mértékben nem vagyunk kiszolgáltatva a szenvedélybetegségeknek.
A leírtak alapján úgy tűnik, hogy a párja alkohol-függőségben szenved, és vannak jelek a levelében, amik pedig a kapcsolat-függőségre utalnak az Ön esetében. Természetesen, a párja is tudna élni az alkoholizálás nélkül, és Ön is tudna élni a párja nélkül, de nagyon nehéz leszokni. Az alkoholizmust fenn tudják tartani az olyan gondolatok mint például: "Na, még egy utolsó pohár!", "Na, még egy utolsó laza éjszaka, aztán holnap új életet kezdek!", "Egy korty még senkinek sem ártott meg.", "Az élet száraz és szürke lenne, ha már egy csepp alkoholt, sem engedhetnék meg magamnak." A kapcsolatfüggőséget pedig például a következő megállapítások nyújthatják hosszúra: "Talán egyszer, ha majd így és így alakul, és akkor rendbe jönnek a dolgok.", "Nem a kapcsolatunk nem működik, nem a párommal van baj, hanem az alkohollal, a munkahellyel, a munkanélküliséggel, a gazdasági válsággal, a fogyasztói társadalommal.", "Szegény párom, nem tudna élni nélkülem, nekem pedig nincs jogom örülni az életnek, ha ő szenved miattam.", "Az életem száraz, és szürke lenne nélküle.", "Ha ez továbbra is így fog menni, akkor otthagyom, de addig adok neki még egy esélyt. Ki tudja? Hátha ..."
Ezek olyan gondolatok, amik megnyugtatnak bennünket, hogy egyelőre minden mehet tovább, úgy mint eddig, mert majd később szakítunk, illetve hagyunk fel a szenvedélyünkkel, ha már sokkal rosszabbul mennek a dolgok.
A leszokás bizonytalansággal és feszültséggel jár, mint amikor fejest ugrunk a semmibe. És minél tovább halogatjuk a döntést, annál furcsább és szokatlanabb lesz belegondolni, hogy másképpen is lehetne élni. Ha megbántuk a legutóbbi alkoholizálásunkat is, akkor érdemes felhagyni ezzel a szokással. Ha pedig megbántuk, hogy nem szakítottunk korábban, és azóta sem lett jobb, akkor érdemes most szakítanunk, mert később valószínűleg ezt a mostani lehetőséget fogjuk megbánni.
Üdvözlettel:
Irtzl Károly

Kedves Károly!

Egyszer már írtam önnek, és sokat segített a válasza! Most a párkapcsolatomról (vagy rólam?) lenne szó!
23 éves lány vagyok, a tanácsát szeretném kérni! Fél éve vagyunk együtt a párommal (27), és nagyon szeretem! Tudom, hogy ő is engem, de mostanában valahogy nem érzékelteti annyira, mint korábban! Nem figyel rám már úgy, sokszor azt érzem, hogy csak élünk egymás mellett, de nem együtt! Szeretnék jó párja lenni, és igyekszem mindent ezért megtenni! Tanácstalan vagyok, nem tudom mi a jó megoldás! Mostanában sokszor vagyok feszült, gyógypedagógia vizsgára készülök, és úgy érzem nem támogat, nem segít nekem! Persze ő állítja, hogy ez nem így van! Szeretném visszakapni a figyelmét, az érdeklődését! Kívülállók szerint nincs baj a kapcsolatunkkal! Lehet, hogy én reagálom túl a helyzeteket? Lehet, hogy csak rossz napjai vannak? Hogy jelezzek neki, ha szóval nem ment? Pakoljam össze a cuccaim, és menjek haza? Vagy járjak kicsit külön utakon? Akkor rádöbbenne? Úgy érzem, ő elkönyvelte, hogy vagyok neki, és minden rendben van! Vagy lehet , hogy csak az én fejembe kéne rendet raknom, és nem törekedni ennyire a tökéletességre? De azt hogy kéne csinálnom? Lehet, hogy csak a vizsgaidőszak miatt borultam ki? Adjon tanácsot kérem..

Kedves Levélíró!
Azt javaslom, hogy ne várja el, hogy a barátja jobban érzékeltesse Önnel, hogy szereti, hanem ehelyett inkább törekedjen arra, hogy megadja neki azt, amit ő szeretne kapni magától. Ha ez lesz a legfontosabb célja, a kettőjük kapcsolatában, akkor így van a legtöbb esélye arra, hogy előbb utóbb ő is örömmel figyeljen oda Önre. Minél határozottabbak az elvárások egy kapcsolatban, annál nagyobb a valószínűsége a sértődésnek, az elégedetlenségnek és a bántásnak.
Üdvözlettel:
Irtzl Károly

Tisztelt Dr. Úr,
Egy egyszerű kérdésem lenne, amire még senki nem tudott logikus választ adni, bár lehet, hogy semmi értelme nem lenne megválaszolni ezt a kérdést, én azért mégiscsak kíváncsi vagyok rá. Tehát: miért van az, hogy társadalmilag, egyénileg, és majd minden tekintetben az az elfogadott, és az a "normális", hogy a párkapcsolat kialakítása, egyfajta színjátékot kíván meg, és nem lehet egyszerűen közölni a másik személlyel közeledésünk okát, hanem "muszáj" egy púderbe csomagolt, valótlan, ürügyként felhozott színielőadás keretében felvonultatni mondandónkat, aminek a lényege természetesen: megpróbálni megismerni egy vadidegen személyt, akit (talán) akkor látunk életünkben először, de mivel semmi sem adott egy téma megindítására, valamit "ki kell találni". Mert ugyebár "cikinek", abszurdnak és félelmetesnek tűnik közölni valakivel hogy "Te bizony nagyon szimpatikus vagy nekem, szeretnélek megismerni ha te is úgy gondolod"., ezért inkább előadjuk azt hogy "Olyan ismerős vagy, nem találkoztunk már valahol?" - miközben pontosan tudjuk hogy NEM! Gyakran mindkét személy tudatában van annak, hogy mi a szituáció lényege, ennek ellenére mégis elvárandó ez a színjáték. Mért érzi az ember, hogy történeteket kell kitalálnia ahhoz, hogy megközelíthessen egy másik személyt? Honnan ered ez? Mit kezdjen magával az az ember, aki még egy szórakozó helyen sem igazán érti a módját annak, hogy hogyan kezdeményezzen beszélgetést egy idegennel?

Kedves Levélíró!
Talán azért nehéz logikus választ adni erre a kérdésre, mert a párválasztás egy érzelmi folyamat, és ezért kevés köze van a logikához. A beszélgetés elkezdésének legfontosabb célja a kapcsolat felvétele, vagyis hogy elkezdjünk nagyjából egymásra hangolódni. Ami hiányzik nekünk, amire nagyon szükségünk van, azt nagyon tudjuk díjazni egy potenciális partner részéről, ha megadja nekünk. A biztonságérzet általában hiánycikk, ezért általában szívesen ismerkedünk olyannal, aki mellett azt érezzük, hogy oldódik a szorongásunk. Vannak olyan műsorok a TV-ben, amik nagyobb tömegek igényeit elégítik ki, és vannak olyanok, amik inkább egy szűkebb réteghez szólnak. Így van ez az emberi kapcsolatok esetében is. Van, aki jobban kedveli a meséket az igaz történeteknél, mert arra vágyik, hogy elvarázsolják, és van, aki jobban szereti az ismeretterjesztő műsorokat, vagy a dokumentumfilmeket. Van, aki vicces, szórakoztató partnerre vágyik, van, aki elgondolkodtatóra, van, aki művészire, stb., stb. Mindenki viselkedési stílusa jellemezhető egy bizonyos műfaji kategóriával. Romantikus, akciódús, drámai, tényfeltáró, horrorisztikus ... és biztosak lehetünk benne, hogy van egy olyan célközönség, aki pont erre a műfajra kíváncsi. Mert az emberek igényei nagyon különbözőek tudnak lenni, még akkor is, ha megfigyelhetőek bizonyos általánosabb érvényű tendenciák is. Fontos, hogy megtaláljuk azokat a stílusokat, amik közel állnak hozzánk, és amiket szívesen vállalunk. Nem biztos, hogy érdemes életstílust váltanunk csak azért, hogy nagyobb legyen az általunk "sugárzott műsor" nézettsége, és az sem biztos, hogy egy szórakozóhely mindenki számára alkalmas terep önmaga kibontakoztatására és bemutatására.
Üdvözlettel:
Irtzl Károly

Kedves Doktor Úr!
Én a házasságomat igyekszem menteni már hónapok óta, de bármit teszek, elromlik minden. 7,5 éve vagyunk együtt, 2005-ben házasodtunk, és van egy 4 éves kislányunk. A legnagyobb baj abból van, hogy a férjem olyan problémákat lát a házasságunkban, amelyeket én nem. Még most sem, ahogy beszéltünk róla. Azt mondja, hogy tartalom nélküli volt az egész, én a tulajdonomnak tekintettem őt, és kiszeretett belőlem, stb stb. A házasságunk sztem nagyon jó volt, egy probléma volt, hogy 7 napból 7-et dolgozott, és nem nagyon voltunk együtt, még hármasban sem, nem hogy kettesben. Sosem szóltam bele,
hogy hova megy, mit csinál, sosem akartam őt megváltoztatni. Egy nagyon simulékony ember vok, és nagyon igazságtalannak érzem, hogy olyanokat állít a férjem, amiket én nem tartok reálisnak. Elköltözött kb. 2 hete otthonról mondván, hogy időre van szüksége, le kell nyugodnia, mert mostanában nem szeret, és már attól ideges lesz, ha együtt vunk. Hétvégén mikor nem voltunk otthon, hazament aludni 2 napra, és azt mondta, hogy nem bírt otthon jól aludni, még úgy sem, hogy nem vok otthon. Igaz, mostanában sokat veszekedtünk, de mindez a mostani helyzet folyománya, korábban nem. Jár most fel hozzánk, de érzem, hogy csak a kislányunk miatt, akivel nagyon jól megvannak. Azt mondja, hogy távol kell lennie tőlem, mert csak így tud belém visszaszeretni, mert ha velem van, mostani állapota szerint, csak elromlana minden még jobban. Mi lehet a férjemmel? Van ilyen, hogy el kell vonulnia, hogy lenyugodjon? Ehhez el kell bennünket hagynia? Azt mondja nincs harmadik, és nem is máshoz költözött, hanem egy barátjához. Miért jön gyomorgörccsel haza, és miért lát engem ennyire negatívnak, mikor bármire képes lennék, hogy együtt maradjunk? Mennél jobban akarom, ő annál jobban távolodik. Nem é